Kipróbáltuk: Olympus OM-D E-M1 Mark II (Teszt)

Bevezető

Egy évvel ezelőtt fényképezőgép vásárláson törtem a fejem, sokat olvastam az Olympus gépeiről és a 4/3-os rendszerek előnyeiről is akkoriban. Bridge gépről váltva biztosan komoly előrelépés lett volna. Panasonic bridge fényképezőgépeit már jól ismertem és szerettem is, de Olympus gépet még nem állt módomban használni. Végül egy régóta húzódó és erősebb szerelem győzött, a Fujifilm. Végre most lehetőségem adódott kipróbálni az Olympus egyik legerősebb gépét az OM-D E-M1 Mark II-őt.

Az OM-D E-M1 első verzióját 2013 végén mutatták be a nagyközönségnek, mark II továbbfejlesztett verziója 2016 decemberében került forgalomba, és 2017-ben meg is nyerte az év kamera díját a Camera Grand Prix-en. Olyan kiemelkedő tulajdonságaival tudta megnyerni ezt a megmérettetést, mint például a rendkívül erős, mégis könnyű időjárásálló magnézium váz, vagy az 1/8000-es záridő, 4K videókészítés, 5-tengelyes képstabilizátor, illetve a személyes kedvencem: az 50Mpx-es High Res Shot funkció.

Így hát kíváncsian vártam milyen érzés lesz kezemben fogni ezt a csúcskategóriás élménygépet.

Első benyomások

Minden gyártónak megvan a maga elképzelése, hogy mi az ideális kialakítás egy fényképezőgép optimális használatához, így elkerülhetetlen, hogy egy új rendszerrel való első találkozáskor ne kelljen kicsit alkalmazkodni, a szokatlan dolgokat elfogadni, ráérezni gép személyiségére. Azonban rögtön az első pillanatban találkoztam valami nagyon furcsával az eddig próbált masinákhoz képest: a bekapcsoló gomb a bal oldalon van. Rendszerint egy (mégpedig a jobb) kézben fogom a gépet, azzal kapcsolom ki/be, és azzal is exponálok. A baloldali kapcsolóval buktam azt a lehetőséget, hogy ha meglátok egy lefotózandó témát, akkor már azzal a mozdulattal, amivel szemem elé emelném a gépet, már be is tudnám kapcsolni. Ez bizony kétkezes művelet lett. A váz anyaga nagyon jó, a markolat kiválóan simul a kézbe, jó érzés fogni. A váznál és az optikáknál is érezhető a masszivitás, mégis összességében könnyű a rendszer. Leginkább ez a 4/3-os rendszerek előnye: a viszonylag nagy képérzékelő köré kisebb, könnyebb váz és optika park építhető.

A manuális fókusz lehetőségét kicsit keresgélni kellett, de miután rájöttem, hogy az optikán található gyűrű eltolásával lehet ezt aktiválni, kimondottan tetszett.

A minden irányba forgatható LCD kijelző talán elvárás is lehetne, de még manapság is hiányzik sok újonnan megjelenő gépről. Szóval itt örülünk annak, hogy nem felejtették el ezt az igényt.

Nekem még nem volt olyan fényképező a kezemben, aminek dedikált gombja lett volna a gradációs görbéhez, amivel a kontrasztot tudjuk dinamikusan állítani ízlésünknek megfelelően. Jópofa volt ezt görbékkel állítani, de hosszú távon nem hinném, hogy gyakran használnám ezt a funkciót.

Jó pont, hogy két UHS (Ultra High Speed) memóriakártyát is képes fogadni egyszerre, és a foglalt oldalt található, nem pedig az akkumulátornál. Így nem kell leszerelni az állványról egy fotózás alkalmával, ha kártyánk esetleg idő előtt megtelne.

Az ISO-t ugyanazzal a tárcsával lehet állítani, mint a záridőt, amihez egy kapcsolót kell átbillenteni a kereső mellett. Nekem ez szokatlan volt, de hamar ráállt a kezem.

Használat közben

Kivittem hát terepre a masinát, a három mellé kapott optikával együtt:

1: M.Zuiko Digital ED 12-40mm f/2.8 Pro

2: M.Zuiko Digital ED 12-100mm f/4 IS Pro

3: M.Zuiko Digital ED 40-150mm f/2.8 Pro

Ezeknél a zseniális optikáknál érezhető leginkább a micro 4/3-os rendszerek előnye. A fix 2.8 fényerős 40-150mm-es lencse hosszúsága 160mm, tömege pedig “mindössze” 760g.

Persze már ez is súly, és érdemes magát az optikát, nem pedig a gépet az állványra erősíteni, de hasonló paraméterekkel, egy aps-c szenzorhoz kialakított 
lencse hosszúsága közel 200mm, súlya pedig kb. a kétszerese, amit hosszabb cipelésnél már megérez az ember.
Ezeknek a Pro optikáknak az anyaghasználata és rajzolata tényleg a minőséget képviseli, viszont árban is felveszi a versenyt nagyobb testvérekkel, hiszen a félmillió forintos összeg határát karcolgatják alulról.

Az én igényeimet a teszt alatt a 12-100-as átfogás elégítette ki leginkább, ami családi utazáshoz is pont ideális lencse. A 12-40mm a streetfotósok kedvence lehet, a 40-150mm már inkább célirányos sport, természet- illetve portré fotókhoz ajánlatos.

Többnyire teljesen manuális módban szeretek fotózni, de azért itt kipróbáltam pár előre beállított lehetőséget. Ha meg szeretnénk magunknak spórolni az utómunkát, és valami különleges hatást szeretnénk elérni, akkor választhatjuk a művészi szűrőket pl: Pop Art, Szemcsés film, Kereszthívás, Drámai tónus. Lehetőségünk van egy kattintással az összes szűrővel elkészíteni az adott képet, majd később eldönthetjük, hogy melyik tetszik.

Néhány művészi szűrő:

A HDR funkció az, ami valóságszerűbbé szeretné hozni a dinamikatartományt úgy, ahogy mi látunk. Ennek túlzott használata, vagy rossz beállítása azonban szürreális képvilágokat is eredményezhet, amibe a  hibába sokan esnek, hacsak valóban nem az a cél. Az Olympus szépen illeszti össze a több, különböző expóval készült képeket, és nem azt érezzük, hogy egy Disney animációból látunk egy kiragadott jelenetet.

Ami leginkább izgatta a fantáziámat, az a High Res Shot funkció, mely 8 nagy felbontású felvétel kombinálásával állít elő egy, 50Mpx felbontásnak megfelelő képet szenzor eltolásos technikával. Ez tényleg zseniális funkció. Nagyjából sejtettem (illetve tudtam), hogy kézből ez még verőfényes napsütésben sem működhet, semmilyen álló témával, gépet, könyököt kitámasztva sem. Azért kipróbáltam. Tényleg nem működik. Csak állványról, csak mozdulatlan témával. Viszont, ha ezek a feltételek adottak, akkor egy gyönyörű, tűéles nagy-felbontású (8160×4592) képet kapunk.

50Mpx-es High Res Shot (8160×4592, 22MB):

Az érintőképernyős LCD kijelző egyik hasznos funkciója, hogy a megkomponált képre bökve állíthatjuk a kívánt területre a fókuszt pillanatok alatt.

Képminőség

A legújabb mobiltelefonok fotós képességei felbontásban és minőségben nem csak felvették a versenyt a kompakt fényképezőgépekkel, de talán már teljesen ki is szorították őket. A bridge gépek még tarthatják a frontot a nagy zoomátfogásukkal, de már egyre több lencsékkel látják el mobilokat is a nagylátószögtől a teléig.

Szóval, ha valaki manapság fényképezőgépet vesz, akkor számíthat neki, hogy részletgazdagabb, színhelyesebb, nagyobb dinamika átfogású fotókat tudjon készíteni, mint a mobiljával. A háttér elmosás is sokkal természetesebb így, mint amit a mobilunk utólag számol ki, sokszor hibásan. A nagyobb érzékelő jóval nagyobb mélységélesség játékot biztosít nekünk, és az éjszakai felvételeknél is hasznunkra válhat, sokkal kevesebb zajszint mellet.

Ezt a minőségbeli ugrást már csak a 4/3-os rendszerektől és a felett kaphatjuk meg.

Lássuk milyen minőséget ad nekünk, az E-M1 M.II. jpg illetve nyers (raw) formátumokban.

iso-400:

iso-25600:

Éjszakai felvételek:

HDR:

Néhány, a teszt során készült egyéb kép:

Videó

Talán ez a funkció a legerősebb, mellyel az Olympus büszkélkedhet. Nem is véletlen, hogy olyannyi YouTube vlogger választja ezt a vázat főkameraként. Az m4/3 szenzorméretet ennél a funkciónál használja ki a leginkább, hiszen hatalmas mozgástere van a szenzornak egy ekkora vázban. És hogy lényegében ez mit eredményez? A piacon abszolút utólérhetetlen mértékű stabilizálást. 

Kézből fogva sem rezzen meg a kép, akár 80mm-es zoom közben is kézből abszolút vállalható minőségű felvételeket készíthetünk, Warp Stabilizer effektet gyakorlatilag a snittek nagy százalékában nem is kell használnunk Premiere Pro-ban, hiszen túl sok stabilizálni való nincs rajta. 

A kamera alapvetően flat videóra is képes, így abszolút nagy szabadságot adva nekünk az utómunkában. Fontos, hogy ugyan nem az Olympus Log-ja tartalmazza a legtöbb hasznosítható információt, a gyártó által kiadott LUT mégis a lehető legjobbat hozza ki kameránkból és a jelenet színvilágából. 

4K videot többféle módon is rögzíthetünk. NTSC, vagy PAL üzemmódtól függően 30, 25, illetve 24 fps-el vehetünk fel a videót 16:9-es képarányban, nagyjából 102Mb/sec-es bitrátával, azonban ha ennél komolyabb céljaink vannak, 4096 x 2160 felbontásban 1.9:1-es képarányban, 24fps-el kb. 237Mb/sec-es(!!) bitrátával, mely jócskán nagy minőségre vall és a szélesebb kép miatt "moziszerűbb" a hatás, amit elérünk vele.

Mind a 121 fókuszpontot ki tudjuk video közben is használni, melyet folyamatos fókuszmódban akár egy kijelölt részére a képnek, akár egy arcra tudunk alkalmazni, melyet kellően jó sebességgel tud lekövetni a gyári objektíveket használva. 

Összességében a videós képességei a kamerának rendkívül jók, kellően nagy bitsűrűséggel tud dolgozni, mely a sötétben is, viszonylag nagy ISO melletti zajmentes képért és a rendkívül éles végeredményért felel. Sajnálatos módon nem tud RAW videót felvenni, ahogyan 10 bitben sem, de reménykedünk benne, hogy a következő kiadásban 4k60FPS mellett lesz erre is mód.

Konklúzió

Ha valaki az Olympus OM-D E-M1 II. mellett teszi le a voksát, az valószínűleg szeret fotózni, alkotni, és nem fukarkodik mélyebben a zsebébe nyúlni a minőség oltára előtt.

Professzionális optikákkal megtámogatott rendszer, bármely szituációban megállja a helyét, weben megjelenő fotók esetén akár munkaeszközként is használható. Nyilvánvaló, hogy aki óriásplakátra szeretne fotózni, annak semmilyen 4/3-os rendszer nem fogja kielégíteni az igényeit.

Az Olympusnál mindig is az volt az érzésem, mint a Fujifilmnél, hogy termékeikkel képesek az érzelmekre is hatni, amelyekkel akár szerelembe is lehet esni. Talán, ha előbb találkozunk...

Paraméterek

A teszt terméket köszönjük a 360 PRSolution-nek!