Trónok harca - 6. évad kritika (SPOILERES)

Nem tagadom, a Trónok harca a jelenleg általam legkedveltebb sorozat. Számtalan erénye van, nem minden tekintetben tökéletes, de bizonyos aspektusaiban forradalmi alkotásról van szó. A George R.R. Martin által megteremtett univerzum egy sötét, szürke jellemekkel megtöltött hely, ahol a karakterek és motivációik a végsőkig ki vannak dolgozva. Kevés olyan sorozat van, ami ennyi szálon futna, ennyi karaktert kötne össze és ennyi kidolgozott, élő személyiséggel rendelkezne. De a karakterek csak egy dolog. Ott van még a profi történetvezetés, a megannyi fantasy elem megfontolt mértékben történő használata, amik egyre csak többet és többet adnak a történethez évről évre. A maga nemében az összes évad zseniális volt, de úgy érzem a sorozat a hatodik évaddal eljutott a csúcsra. Ha rangsorolnom kellene az évadok minőségét, csak apró eltérések lennének, mert nagyjából az összes hasonló szinten van. A kedvencem sokáig az 5. volt, mert rengeteg erős pillanata volt az utolsó néhány rész pedig konkrétan feltörölte az emberrel a padlót. Sokaknak nem tetszett az évad, mert egyre inkább eltávolodott a könyvektől, és az évad végén történő események is eléggé felkavarták még a veterán nézők érzéseit is, utóbbi velem is megtörtént de inkább pozitív értelemben. Lehet, hogy a sorozat naturalizmusa nem ér fel vizuálisan a Walking Dead-éhez, de én mégis úgy gondolom, hogy a Trónok harca a jelenleg futó legbrutálisabb sorozat. Nem is igazán a tengernyi kiömlő belső szerv látványától, inkább a romlott, és erkölcstelen világ lehető legrealisztikusabb ábrázolása miatt. A készítők azt mondták az idei évad lesz a legbrutálisabb, ami véleményem szerint nem igaz (az előző évadban a kislány élve elégetését aligha lehet már felülmúlni), de azért volt alapja ennek az állításnak . Az utolsó két rész, még az előző évad, sőt, véleményem szerint a korábbi évadok epizódjainak szintjét is megugrotta. A kilencedik a csata reménytelen hangulata, szavakkal le nem írható brutális megvalósítása miatt (vagyis a tökéletes rendezés miatt lényegében), a tízedik pedig a nem várt fordulatok, a zenei aláfestés és a dramaturgia miatt nyerte el nálam a „tökéletes” jelzőt. Az évad természetesen ezektől függetlenül nem volt hibátlan. Komolyabb gondok természetesen most sem voltak, de azért érdemes kiemelni néhány dolgot. Az előző évadban is jelenlévő „gyengébb”, vagy inkább eseménytelenebb történetszálak most is jelen voltak. Arya szála lassan haladt előre, és bár ott is volt pár zseniális jelenet (színházi részek például) véleményem szerint el lett nyújtva az a rész. A legszembetűnőbb dolog azonban nálam az volt, hogy mennyire gyorsan utaztak a karakterek egyik helyről a másikra. Eddig néha évadokba telt, míg egyik karakter eljutott A-ból B-be, most a karakterek megteszik ugyanezeket a távokat néhány rész alatt. Példának ott vannak Sansá-ék akik két rész alatt eljutottak a Fekete Várba, Brienne, aki fekete várból Zúgóba, Daenerys-ék Vaes Dothrak-ba, nekik szintén néhány epizódba telt az út, de akkor Kisujjról ne is beszéljünk, aki össze vissza ugrált a helyszínek között az évad során. Nincs nagy bajom ezekkel, de mindig tetszett ez a dolog a korábbi évadokban, hogy érződött a távolság, amit a karakterek megtettek, ebben az évadban ez viszont teljesen eltűnt. A legdurvábbak pedig az utolsó részben történtek (Arya Bravos-ból az ikrek tornyáig, Varys Dorne-ból vissza Meeren-be (MÉG UGYANEBBEN A RÉSZBEN!!!). Persze ezt meg lehet magyarázni azzal a dologgal, hogy több idő telt el a részek között, de ha tényleg erről volt szó, nem ártott volna ha kapunk efelől valamiféle információt. Ezen kívül sok problémám viszont nem volt az évaddal. Továbbra is kaptunk lassabb, karakter építgetős részeket, de a dolgok most már sokkal gyorsabban folytak mint tavaly. Lehengerlő részekből többet is kaptunk, az 5., a 9. és 10. magasan vitték a prímet és bekerültek a sorozat legjobb részei közé. Felejthetetlen jelenetekkel gazdagodtunk, legyen szó a fiatal Ned Stark és Ser Arthur Dayne kardpárbajáról, Hodor önfeláldozásáról, a fattyak csatájáról, vagy Cersei hatalomátvételéről. (Megjegyzés: az utolsó részben 9 kisebb-nagyobb mellékszereplő halt meg, ebből nyolc Királyvárban azt hiszem ezzel új rekordot döntött a sorozat) Nehezen gondoltam, hogy a sorozat megugorja a tavalyi évad szintjét, de így történt. A zenei aláfestés évadról évadra jobb lett, „Winds of Winter” aláfestése pedig már a tökéletesség határát súrolta. A színészi játék most is frenetikus volt, nálam Lena Headey (Cersei), Jonathan Pryce(Főveréb) és Iwan Rheon (Ramsay) hozta a legjobb alakítást, nekik azonnal Emmy-t, de tüstént. Beszélhetnék még a fényképezésről, a rendezésről, vágásról és egyéb technikai dolgokról, de tudjuk, hogy a Trónok harca már az első epizód óta a legmagasabb szintet hozza ezen a téren, persze nem kis mértékben köszönhetően a magas költségvetésnek. A látvány a moziszínvonalat már egy ideje elérte és szerencsére továbbra is tartja. Hogy hova lehet innen fejlődni? Nos, elnézve a történet jelenlegi állását, a java még csak most jön.